„Életem története a szorongásom története.” Egy jeles kortársunk eme kijelentése nagyon személyes vallomás. Felmerül a kérdés, hogy aki oly sok sikert aratott és oly nagy tekintélynek örvend, az hogyan vonhat ilyen lesújtó mérleget az életéről.

Tulajdonképpen mi a szorongás, a félelem? Honnan jön?

Ezek a kérdések - többé vagy kevésbé tudatosan - mindenkiben felmerülnek. A szorongás szó a latin angustus-ból vezethető le, ami szűket, szorosat jelent, és a „keskeny, szorongattatott, szűk” fogalmával kapcsolatos. Egy ilyen szorongás vagy nyomasztó érzés a szívből emelkedik fel, majd áttevődik a tudatra, és másodpercek alatt minden sejtben megjelenik.

Elvben két fajta szorongás létezik: az akut, heveny szorongás, mely fenyegető körülmények között lép fel, és a lappangó vagy alvó szorongás, mely a tudatalattiban vájkál, és az embert arra ösztönzi, hogy kitérjen vagy védekezzen. A heveny szorongást mindig külső inger vagy alkalom váltja ki. A lappangó szorongást nehezebb megragadni. Olyan mélyen rögzült, hogy már észre sem vesszük. Sokszor nem is tudjuk, hogy gondolataink, érzéseink és cselekedeteink mozgatórugója a félelem. A szorongás, a félelem állandó kísérőnk, emberi természetünkkel egylényegű.

Szorongás és szorultság

Ha a szorongás fogalma összefügg a szoros és a szorultság fogalmával, akkor kézenfekvő a kérdés: mi hát olyan keskeny, szűk és szorongattatott az ember bensőjében. A szorongattatás a térrel és az idővel kapcsolatos, azokkal a dimenziókkal, amelyekhez kötve vagyunk.

Ezért egy alapvető tudati beszűkülésről beszélhetünk. És a tudat így önmaga is egy behatárolt gondolati, érzelmi és cselekedeti világot hoz létre. Ezáltal újabb határokat szab önmagának, és táplálja a lappangó szorongást, mely beszűkíti tevékenységének hatósugarát.

Abban a pillanatban, amikor a tudat felismeri a nyomasztó érzést, saját valóságának eme szűkösségét, a lappangó szorongás felfelé száll. Akuttá válik, és uralni kezdi a magatartást. A félelem akkor olyan alapvető és annyira ellenállhatatlan, hogy jogossá válik a megállapítás:

„Életem története a szorongásom története.”

Felébredés

Ez lenne azonban minden? Ez a megoldás? Ez volna a legnagyobb bölcsesség, a kiút?Még nem, de a kiút ekkor már nagyon közel van. Annak belátása ugyanis, hogy a mindennapi életet a szorongás azért uralja, mert az élet véget ér, egy elgyötört lelket arra ösztönözhet, hogy a megoldást ne kívül keresse, hanem saját magában. Ekkor évszázados álmából feltámadhat és új lehetőségeket nyújthat egy másik elv, mely mentes minden szorongástól.

Ez az elv, ez a képesség abból a határtalan, nyílt és szabad életvalóságból származik, mely valaha az emberiség osztályrésze volt, de hosszú tévutakon veszendőbe ment. Mégis, még mindig bennünk rejlik, még ha ennek gyakran nem is vagyunk tudatában.

Jóllehet ez az elv mindig jelen volt, mindmáig nem tudott hatásossá válni, mert az ember biztonságban és otthonosan érezte magát saját korlátai között. Most azonban egy másik hont ajánlanak neki, és régi biztonságérzete megrendül, úgyhogy tudatosan megtapasztalja a régi biztonságérzet szorongatottságát. Ha felismeri a lappangó félelmet és annak okát, akkor egy új életlehetőségekkel teli, teljesen új életfelfogás kapujában áll. Már csak az ajtót kell kinyitnia, és be kell lépnie. 

Az eredeti szellemi elvbe vetett hittel lehet győzelmet aratni a szorongás felett!

Eme ajtó mögött nincs már alapja a szorongásnak. Itt a lélekemberiség valóságának a megismerése és a belévetett határtalan bizalom a mérvadó. A szorongás felett, mely az embert állandóan visszatartotta a szellemi fejlődés ösvényén, csak az eredeti szellemi elvbe vetett teljes hit révén és azáltal lehet győzelmet aratni, hogy az ember ebből a bizalmi kapcsolatból cselekszik! Aki képes erre, az egyszer elmondhatja:

„Életem története a bizalmam története!” 

EGY PÓLÓN NAGY, KIHÍVÓ FELIRAT HIRDETI: „TODAY IS THE FIRST DAY OF THE REST OF YOUR LIFE!” A JÁRÓKELŐK TÖBBNYIRE ÜGYET SEM VETNEK RÁ. HA VALAKI ODA IS PILLANT A SZEME SARKÁBÓL, TALÁN AZT GONDOLJA: „MILYEN ÍZLÉSTELEN!” MÁSVALAKI PEDIG ESETLEG AZT, HOGY: „MILYEN EREDETI GONDOLAT!” DE VAJON AKAD-E VALAKI, AKIT KOMOLYAN ELGONDOLKODTATNAK EZEK A SZAVAK? VAGY A KÖVETKEZŐ UTCASARKON MÁR FELEDÉSBE IS MERÜLNEK?

Ami egyikünk számára valóság, az a másiknak a legnagyobb balgaság lehet. Az egyik talán tudatosan cselekszik, míg a másik semmivel sem törődik, és csupán a mának él. Életed hátralevő része… Ki tudja ezt már most felmérni? Ugyan ki mondhatná meg pontosan az utolsó pillanat napját és óráját? ’A hátralevő élet’ a most és a vége közötti időszak. Ez az, ami még az ember előtt áll, és amit legjobb tudása szerint kéne hasznosítania. Aki életútjának végére ért, az talán rádöbben, hogy az élet viszonylag rövid volt, és hogy ő távolról sem tette meg mindazt, amit megtehetett volna. Ennélfogva tulajdonképpen lényegtelen, hogy hány éve van még hátra valakinek. Inkább az a fontos, hogy hogyan hasznosítja a számára kiszabott időt. Mert mindegyik nap új! Mindegyik nap teljes életmegfordulást jelenthet. Minden nappal teljesen új élet kezdődhet.

Így szemlélve, a pólón levő felirat nagyon is helyénvaló egy olyan korszakban, amikor mindenki a jövőt hajszolja. Meg lehet próbálni mondjuk nap mint nap annyi pénzt keresni, amennyit csak lehet, hogy később kényelmesen élhessünk. Egyik napról a másikra felhagyhatunk a dohányzással, TV-zéssel, panaszkodással, kritizálással vagy gáncsoskodással is, s átélhetjük a rákövetkező napok üdítő hatását. Goethe azonban azt mondja: „Csakis az érdemli meg az élet szabadságát, aki naponta megküzd érte.” De csak az tud érte „naponta megküzdeni”, akinek ez a legfőbb ideálja. Ez a gondolat egy másfajta törekvésre utal, mint ami a pénz- és hata-loméhségből ered. Mindkét esetben igaz azonban, hogy a mai tett a jövő vetése és a még hátralévő napok záloga.


A SZEMÉLYES ESZMÉNYEK MINDENEK FÖLÖTT

Mindenki az általa legmagasabb rendűnek tartott eszmények szerint él. Ha valaki világi elvárásokkal van teli, akkor gondolati és akarati energiái a jelenségek azon sokaságához áramlanak, amelyek ezekkel kapcsolatosak, mivel elvárásainak ezeket a vetületeit gondoznia kell. Gazdagság, szeretet, hatalom és boldogság azok a zászlók, amelyek a rakományt fedik. De a humanizmus, a felebaráti szeretet, az áldozatkészség és az elmaradott országok segélyezése is ide tartozik. Mindezek elengedhetetlenek annak a belátásához, hogy a földi béke földi mércék szerint csupán illúzió. Ehhez a felfedezéshez azonban sok testetöltésre van szükség. A tapasztalatok hosszú sora érleli meg végül a felismerést, hogy a halandó ember számára nincs tartós boldogság.


A VÍZSZINTES VONALAT A FÜGGŐLEGES KERESZTEZI

Ez a belátás egy döntő mozzanat, amely szó szerint két út kereszteződésébe állítja az embert. Ezen a ponton keresztezi a földi élet vízszintes vonalát az eredeti élet függőleges vonala. Most választhatunk: vagy újra – de most már jobb meggyőződésünk ellenére – kívül, a vízszintes vonalon keressük életünk boldogságát, vagy pedig befelé irányulva abban az ősforrásban találjuk meg életünk beteljesedését, amely lényünk mélyén rejlik. Ez valóban egy döntő pillanat, mert ez a választás határozza meg véglegesen életünk hátralevő részét. Az első esetben az ember továbbra is a leszálló ágon keresgél, mialatt a felmenetelre irányuló gondolatok és vágyak kínozzák. A magasabb élet előli menekülésben kicsikart boldogság pillanatai aztán egyre rövidebbek és tünékenyebbek, és mindinkább híján lesznek a békességnek. A második esetben a belső vágyakozás, a gondolatok és tapasztalatok gyümölcse egy teljesen másfajta boldogság lesz. Az illető ekkor a felszálló spirálmenetet követi. Boldogságélményei egyre tovább tartanak, és a megújulásnak egyre mélyebb nyomait hagyják hátra lényében. Boldogságát ő már nem az élet külsőségeihez fogja mérni, hanem szellemi tapasztalataihoz, melyeket sokakkal megoszthat.


A JÖVŐ VETŐMAGJA CSÍRÁZNI KEZD

Kövessük hát ezt az igazságkeresőt „élete hátralevő részében”. Attól a pillanattól kezdve, hogy helyesen választott, jövője számára csírázni kezd a már régen elhintett vetés. Belátta, hogy az igazi, tartós boldogság „az igazság vetőmagjától”, a benne lévő istenszikrától függ. Ez egy teljesen új dimenziót nyit meg az életében, amit a szívében lévő szellemmag jelenít meg. Fokozatosan kezd ennek az impulzusaihoz és sugallataihoz igazodni és alkalmazkodni.
Aki valóban isteni származása után kutat, és megtalálja ehhez az eredethez a kaput, az már nem fogja fecsegéssel vesztegetni az idejét. Nincs már szüksége mindenfélével kísérletezni, amelyek eredményei mind illékonyabb örömökkel ajándékozzák meg. Ehelyett megragadja az esélyt, hogy az örök boldogságot, az eredeti életet keresse, és tényleg meg is találja még a számára kiszabott időben. Felismeri, hogy e nagy felfedezés pillanatától fogva minden gondolat, minden érzelem, minden cselekedet meghatározó erővel bír „hátralevő életének” a menetére. Most nyernek csak igazi jelentőséget a pólóra írt szavak. Minden, amit ebben az állapotban tesz, gondol és érez, minden életmegnyilvánulása döntő jelentőségű élete hátralevő részére nézve. Ezáltal tudatosodik benne, hogy rendkívül fontos az állandó éberség és a benne rejlő terv szerint folytatott tudatos életmód. Ez biztonságot nyújt neki minden döntésénél. Ahogy a materialista ember minden energiáját beveti azért, hogy anyagi céljait elérje, úgy veti be az istenkereső egész életerejét, hogy az élet ősforrását megtalálja.
„Nélkülem semmit sem cselekedhettek”, mondja a Krisztus. Ezekben a szavakban van a válasz arra, hogy hol található az ’élet ősforrása’. Ebből a forrásból árad a mikrokozmoszba a megújító erő, amely nélkül az ember abszolút semmit sem tud elérni, ami az örök élet próbáját kiállná. Krisztus, az egyetemes erő, amely bukottságából felemeli az embert, magként van jelen benne. Ezt kell keresni, megtalálni és az alantas élettől való folyamatszerű búcsúval megszabadítani.


AZ ÉLETHANGSÚLY GYÖKERES ÁTHELYEZÉSE

Aki ehhez az erőhöz fordul, és közben valóban eloldozza az anyag minden kötelékét, az ezáltal áthelyezi élete súlypontját. Ez biztos, hogy nem elmélet, nem teológiai műfogás, hanem konkrét cselekedet eredménye annak a belső felismerésnek az alapján, hogy ez az erő egy életmegújító tényező.
Több út vezethet ehhez a felismeréshez, például a „szívvel való olvasás”. A gyermek az iskolában megtanulja az olvasás technikáját, és hogy növekvő értelmi képességeivel hogyan kell a tényeket mintegy gépiesen feldolgozni, hogy levonja belőlük a megfelelő következtetéseket. Ezzel a módszerrel a szöveget semmitmondó szócsoportokra és nyelvtani alakzatokra szedik szét. Itt nem erre a fajta olvasásra gondolunk, mert ez egy lépéssel sem viszi előbbre a keresőt. A szívvel olvasás jelentése: érezni, kipuhatolni, hogy melyik eredeti képet akarta a szerző az erre alkalmatlan, írott szavakkal kifejezni. Az ilyen módon történő olvasás nyitott szívet, előítélettől mentes szemléletet és tiszta belső irányulást kíván meg azon szellemi értékek irányában, amelyeket másoknak szabad volt feltárniuk.
Az ily módon nyert belátás a gondolkodást is nagyobb magasságokba vezetheti. Bár az emberi gondolkodási képesség nem alkalmas arra, hogy kikutassa és megértse az isteni szellemet, annak impulzusai mégis ösztönözhetik. A Gnózis, Isten élő igazsága vissza tud tükröződni a gondolkodásban, anélkül, hogy az ember ténylegesen megragadhatná. Mindenesetre ezután sejteni fogja az illető, hogy az igazság létezik. Ez a sejtés felébreszti vágyakozását, és olyan magasságokba vezeti, hogy kész lesz az alacsony életet kevesebbre becsülni. A gondolkodást néhány pillanatra mintegy kiemelik abból a gondolati körforgásából, amelynek a földi ember a rabja.


NEM MEGREKEDNI AZ ELMÉLETNÉL

Egy jó beszélgetés is lehet az ösztönzés és a felemelkedés forrása, ha gyakorlati útmutatással is szolgál, és nem reked meg az elméletnél. A filozófiai értekezések ugyanis cseppet sem visznek előbbre, ha nem tudjuk a lényegét a gyakorlatba átültetni. Aki azonban valóban az egyetlen igazságot keresi, az tapasztalja majd, hogy inkább a szélhámosok közelednek hozzá, mint akiket hasonló szomjúság hajt. Ez utóbbiakat úgy kell megkeresni! A sarlatánok többé már nem lehetnek a segítségére. Kelthetnek ugyan olyan benyomást, hogy rendelkeznek a beavatás képességével, de fecsegésükkel csak zavaró fátylat vonnak a kereső lélek köré. Aki ezt egyszer már átélte, de a dolog nem szegte kedvét, az olyan beszélgetésre vágyik majd, amely tényleg képes növelni és elmélyíteni a belátást, és tiszta fénybe tudja állítani azt, amit tudat alatt talán már érez. Aki cselekedeteiben így mindinkább tudatossá válik, az felfedezi, hogy mindennapi élete programozva van – akárcsak az embertársaié. A gondolkodást túlnyomórészt vagy az táplálja, ami már elmúlt, vagy az, ami majd ezután jön. És az ember kényszerítve van, hogy eszerint cselekedjen. Hogy kitől ered ez a kényszer? Nem is annyira embertársaitól, hanem az általa képviselt rendszertől: az ellentétek természetrendjétől, amely mindennapi életét meghatározza. A történelem bővelkedik drámai pillanatokban, amikor valaki egész mást akart tenni, de a körülmények kényszerítő ereje mégis ellenkező irányba vitte. A világirodalomban is számos hasonló helyzettel találkozhatunk. Előbb-utóbb mindenkit szembesítenek ugyanis azzal, amit múltja során elvetett. Ez a vetés származhat előző megtestesülésből csakúgy, mint a jelenlegi életből.


AZ ÉN A BEFEJEZETLEN ÜGYEK ÖSSZESSÉGE

Ennek belátása óvatosságra inthet minket. Nem hiába tartja a mondás, hogy „aki szelet vet, vihart arat”, vagy hogy „aki nem hajlandó tanulni a múltból, azt a jövő megbünteti”. Akik kitartóan ismétlik ugyanazt a hibát, anélkül, hogy okulnának belőle, egy napon szemben találják magukat a következményekkel. A múlt összegződése határozza meg, hogy ma mi történik, az ezekre adott válaszcselekedet pedig életünk hátralévő részének folyását. 
A Pál által „naponta meghalásnak” nevezett folyamat által lehetséges a belső embernek naponta egyre több szabadságot adni. Ahogy a testi halál az élet dolgainak gyakorta kényszerű elengedését követeli meg, úgy ez a naponta meghalás is egy tudatos, önkéntes és elővigyázatos közeledés ehhez az eseményhez.
Aki tudatában van ennek, az gondosan teljesíti mindennapi kötelességeit, anélkül, hogy szükségtelenül felduzzasztaná őket. Az embernek megvan a maga helye a teremtésben, és ennélfogva kicsiny életterében, személyes környezetében is, ahol meg kell nyilvánulnia. Aki ezt felismeri, és életfeladatát nem a vízszintes vonalon látja, hanem megkísérli saját és embertársai életét felemelni, az biztosan hozzá is tud majd járulni ehhez.


AZ EMBERNEK ÖNMAGÁBAN KELL MOZGÁSTÉRHEZ JUTNI 

A mindennapi életet az előítéletek, vonzalmak, szokások és vágyak határozzák meg. Ezek a kötöttségek megfoszthatnak belső szabadságunktól, és a belső embert akadályozhatják a felébredésben. Meg kell tehát tanulnunk, hogyan lehet eloldozni ezeket a kötéseket, s hogyan szabadulhatunk meg mindattól a káprázattól, ami az életet újból és újból alacsonyabb szintre húzza le. Ez egy belső folyamat, amit mások aligha vesznek észre, mert itt nem külső jelenségek megtámadásáról és megváltoztatásáról, hanem egy teljesen új életfelfogásról van szó. És amilyen mértékben sikerül eloldoznunk belső kötelékeinket, olyan mértékben képesek leszünk teret nyitni társaink fejlődésének is.


AZ ÉLET EGYSÉGÉNEK MEGÉRTÉSE

Korlátozott tudata révén az énközpontú ember el van választva a mindent átfogó tudattól, következésképpen nem képes meglátni a teremtés egységét. Naponta elgondolkodva azonban szabaddá válhat a valóban szellemi értékek számára, mert az egész teremtés a Teremtő „gondolatának” a kifejeződése. Minthogy ez a gondolat a formák miriádjaiban nyilvánul meg, az egységet könnyen szem elől lehet veszíteni, és rossz nyomra lehet tévedni. A mindennapi tudat ugyanis a formához van kötve, és a különbségeken kívül alig tud valamit is észlelni. Nem ismeri fel az élet lényegét, amely minden formában kifejeződik. Akinek sikerül ezen a korláton áttörnie, az utána arra fog törekedni, hogy mindent elkerüljön, ami ellenkezik ezzel az egyetemes egységgel, vagyis a vitát, a vágyakozást, a gyűlölködést, a hazudást és a kritizálást, mert ezek tartják fenn az elválasztottságot. Megállapítja, hogy a sajátos rendeltetéssel bíró emberek, népek és fajok közötti különbségeknek az egészre irányuló értelmük van, és ezért olyanoknak kell lenniük, mint amilyenek, bárhogyan is próbálkoznak manapság, hogy valamennyi különbséget kiegyenlítsék. Minden teremtményben ott vibrál az élet egysége, amelyből származik, de a cél is, amelyet még el kell érni.
Aki ezt belátja, megoszthatja másokkal, és egyre kevesebb gondot fog okozni neki embertársainak az elfogadása. Mindenki elé jóindulattal és megértéssel tud odaállni. Megtanulja felismerni, hogy félelemből és tudatlanságból miként határolják el magukat a többiek attól a forrástól, amely minden életet éltet, hogy miként szenvednek emiatt, képtelenek lévén szabadulni ebből a helyzetből. Ezt a fájdalmat akarja ő enyhíteni. 


AZ ÉLET EGYSÉGÉT SZOLGÁLNI

Így szabadulnak fel az erők a saját lényében és légkörében, és így szolgálhatják a többi léleklényt, anélkül hogy a személyiség közvetítő szerepet játszana. Ebből a segítségből fejlődik ki magától értetődően a segítség mindazok számára is, akik valamilyen szükséget szenvednek. Embertelenség lenne ugyanis megtagadni a szükségben lévőktől az elemi segítséget, bár ez önmagában döntően sosem javíthat a sorsukon. Ehhez a lelket is táplálni kell.
A legalapvetőbb szükség a belső ember szüksége, aki szó szerint éhezik az életerők után, amelyeket a külső ember visszatart tőle. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása betekintést igényel a fent említett állapotba, világos belátást, amely aztán cselekvésre ösztönözheti az embert.

Mi, rózsakeresztesek „új életvitelről” és a „szellemlélek ember kifejlődéséről” beszélünk, mert rájöttünk, hogy ebben rejlik az emberiség-dráma feloldása. De akinek nincsenek meg – vagy még nincsenek meg – meg ezek a tapasztalatai, annak biztosan nehézséget fog okozni ennek a megértése. A megújulás ilyen értelemben vett útjának a felkutatásához és bejárásához természetesen szükséges egy belső készség megléte. A hajlandóság ugyanis az első lépés: a belső megújulás folyamatáról tanúskodó életvitel kezdete.

Ha érdekel hogyan működik ma a modern Rózsakereszt, további információt és útmutatást itt találsz kattints a linnkre >>  Rózsakereszt 

Miért vagyok Rózsakeresztes?

A kérdés, amelyről most beszélni szeretnék Önöknek, nagyon közel áll a szívemhez. Azt szeretném elmagyarázni ugyanis, hogy miért is vagyok rózsakeresztes. Úgy gondolom, hogy nem attól válik valaki rózsakeresztessé, hogy kapcsolatba lép a nyugati misztériumiskolával, vagy a rózsakeresztes-közösség tagja lesz. Nem, a rózsakeresztesség egy bizonyos pszichikai, lelki és szellemi minőségen alapul.

Akár tudatában vagyunk ennek a minőségnek, akár nem, szorgalmas ezoterikus munkálkodásba merülve, vagy anélkül, de mindig a saját belső állapotunk határozza meg, hogy rózsakeresztesek vagyunk-e vagy sem. A valódi rózsakeresztesnek erről a pszichikai, lelki és szellemi minőségéről szeretnék most beszélni Önöknek. Itt most azokról van szó, akiket lényük jellegénél fogva – mint az idők folyamán mindig is – megérint a nyugati misztériumok erőtere, vagy legalábbis szóba jöhetnek egy ilyen érintés számára.

Azért tartom nagyon fontosnak ennek a megbeszélését, mert sokat tanulhatunk belőle, sok kérdésre rávilágítva tökéletesen megmagyarázhatja embertársaink eddig érthetetlen viselkedését, és megérthetjük számtalan szenvedés okát.

Ebben a világban végtelenül sok a szenvedés, a természet szerint szükséges szenvedés. És nagy megkönnyebbülést jelent, amikor az ember megérti ezt a szenvedést; kutatni kezdi a szenvedés okait és erővonalait, hogy a szenvedésben és ezen keresztül belső békére leljen, tehát, hogy a szenvedés által áthatolhasson a fényhez.

Miért vagyok rózsakeresztes? Ez a kérdés bánatból és mély kétségbeesésből született. Ez a kérdés nem valami vértelen, csupán ésszerűségből választott téma, hanem a lelkem legmélyéből száll fel. Ez a kérdés vérből és könnyekből támadt. Ez a kérdés a hosszú évek küzdelmeit követő józan megfontolásból keletkezett.

Az okok elmondhatatlanul mélyen rejlenek

A kérdés szenvedélyes erővel tört fel bennem, mihelyt a következő tények világossá váltak előttem: a realitások és erők, melyek a legmagasabb belső boldogságot, szellemi örömöt, és egyúttal a legmélyebb megindulást okozzák, mások számára semmit sem jelentenek és szemétként, értéktelen ócskaságként kezelik őket. Rádöbbentem, hogy mindaz, ami előtt én a hálától dadogva állok, a többiekből dühöt, agressziót és sértő cselekedeteket vált ki. Most Önök valószínűleg azt mondják: e tapasztalatokért a klasszikus fekete ellenség a felelős, amely számtalan akadályt gördít a fény minden gyermekének, Krisztus minden szolgájának útjába. A fény felé törekvő minden embert megtámad, a mikrokozmikus rendszeren belül és kívül is. Ez az az ellenség, amely nem átall rokonokat és barátokat felhasználni arra, hogy a Krisztus-hierofánsok szolgálatában végzett munkát hátráltassa. Ez igaz ugyan, de az igazságnak csak a fele. Az említett szörnyű hasadtság okai elmondhatatlanul mélyen rejlenek. Ahhoz pedig, hogy ezeket az okokat a maguk szurokfekete, ijesztő mélységeiben feltárhassuk, az emberiség-történet hajnalán, a luciferi természetrendben kell kutatnunk. Ezért most Önöket Mózes első könyvéhez, a Biblia első könyvéhez vezetem vissza, hogy ennek alapján megtalálhassuk a választ arra a kérdésre, hogy ?Miért vagyok rózsakeresztes??
A Genezis 4. részében a következőt olvassuk (Károli Gáspár fordítása):

Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, aki fogan vala méhében és szüli vala Kaint és monda: Nyertem férfiat az Úrtól. És ismét szülé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földművelő.

Lőn pedig idő múltával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté (Luther szövegében: ?és ábrázata elváltozott). És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra és miért csüggesztéd le fejedet (Luther szerint: miért változott el az ábrázatod)? Hiszen, ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. És szól és beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre, az ő atyjafiára és megölé őt. És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.

Akkor mondja Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám; Ímé, elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. És monda néki az Úr: Sőt, inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elméne Kain az Úr színe elől és letelepedék Nód földén, Édentől keletre. És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében és szülé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak.?

Bevezetés egy másik tudatállapotba

Amikor a luciferi erők a paradicsomi rendben a fény-elemből kiindulva megragadták az emberiséget, élethullámunk további megnyilvánulását az akkori körülmények között nem lehetett tovább folytatni. A szentségtelen fényszellemek részéről ugyanis túlságosan is nagy veszélyek fenyegették a kozmoszt, a világot és az emberiséget. Ezért ezeket az entitásokat értelmes-erkölcsös tudatuknak megfelelően kivették a fény-elemből és egy olyan tudati állapotba vezették be, amely az élő víz kozmikus elemének felelt meg. Ha meg akarjuk érteni, mit is jelent ez, az elsődleges elemeket lényegük és hatásuk szempontjából kell összehasonlítanunk. Az istenrendben az emberiség, okos-erkölcsös tudatának megfelelően, a tűz-elemmel dolgozott. Ez azt jelenti, hogy az ember hatósugara mérhetetlen nagy volt az akaratot, bölcsességet és hatóképességet tekintve. Az ember korlátlan képességekkel rendelkezett, gyakorlatilag ifjú istenként nyilvánult meg, szellemalakja villámként szántotta végig a mindenséget.

A paradicsomi rendben az emberiség okos-erkölcsös tudatát illetően a fény-elemmel dolgozott. Ez azt jelenti, hogy hatósugara az akaratot, bölcsességet és hatóképességet tekintve – az istenrenddel összehasonlítva – jelentősen beszűkült. A korábban dinamikus, mindent átfogó szellemi képességeket leláncolták, és így ezek látenssé váltak. Ennek ellenére az ember a paradicsomban hatalmas lelki nagyságban élt. A kozmikus fény-elem sugárzó, melegítő és mindent átizzító tulajdonsága következtében csodálatos egység állt fenn számos magasztos élethullám között. Arkangyalok, Angyalok, Hatalmak és Trónok álltak szemtől szemben az emberiséggel. A szellemek égi kórusában együtt zengték Isten dicséretét.

Az ember az anyag korlátai közé szorult

Amikor azonban a szellemek említett kórusának, a hierarchiáknak magasztos, minden észt felülmúló együttműködését ismét megzavarták a luciferi hatalmak, a fiatal emberiséget – hogy megvédhessék – okos-erkölcsös tudata szerint az élő víz elemével kellett összekapcsolni. Az ember így az anyag korlátai közé szorult. A tűz-elem értelmében nem volt már a világmindenség polgára, a fény-elem szerint pedig a bolygói kozmosz polgára sem volt már, hanem földlakóvá vált. Lakóhelyének határait a víz, a levegő és a föld eleme vonta meg. Elhagyatott, parlagon heverő területre vezették, hogy kezdetben ne árthassanak neki a luciferi elemek, amelyek abban az időben a fény-elem meghódítására törtek. A későbbiek folyamán pedig, amikorra már várható volt, hogy a szentségtelenség hatalmába keríti majd az emberiséget, ez akadályozta meg a szentségtelen fejlődési folyamatok és erők átterjedését a többi világokra. Az embert fogságba vetették, hogy alkalmas időben meg lehessen majd szabadítani belőle.

Ezeket élte át az emberiség, amikor aztán az előzőkben idézett teremtés-történet híradása szerinti drámai események beköveteztek.

Már korábban is megmagyaráztam, hogy az emberi istenszikráknak az istenlényből történő kiáradását nem foghatjuk fel egyetlen eseményként. Az isteni kisugárzás hullámokban, csoportokban történik. Az egy isteni tervhez tartozó entitások számát sem lehet ezért előre szigorúan meghatározott egésznek tekintenünk. A szám annak arányában növekedhet, amilyen mértékben a már kisugárzott entitások megvalósítják az istentervet a maga csodálatos fényességében.

Amikor az emberiség az élő víz elemének korlátai közé került, az isteni kisugárzás visszahúzódott, hogy először is az Úr terve teljesüljön, és hogy az embert a későbbiek során egy új szellemmag beereszkedésével újból életre lehessen kelteni. Azt a tényt is figyelembe kell vennünk, hogy mind az istenrendben, mind pedig a paradicsomi rendben maradtak vissza olyan emberi lények, akiket nem rontott meg a luciferi árulás. Az említett csoportok egy része a hatalmas mű szolgálatában átadta magát a földi születési folyamatnak, egy másik részük pedig a nem bukott lények emberi hierarchiáját, az úgynevezett Melchisedek rendjét alkotta.

A két embertípus megjelenése

Káin áldozatát Isten nem fogadta el! Káin feldühödött és ábrázata megváltozott, határtalan fájdalom töltötte el. Vérében nem az istenek alkonyának moraja tombolt-e? Ábel érezte, de ő, Káin, ismerte Istent. Az ő áldozata tudatos volt, a bensőjéből mutatta be azt. De hát erre mindenki képes! Káin a saját maga által létrehozott és megcselekedett dolgokat áldozta oda. Akkor miért nem fogadta el Isten az ő áldozatát? Káin az egekhez kiáltott. Miért nem fogadta el Isten az általa készített építményt? Miért dobta vissza Isten azt, amit ő a föld mélyéből bányászott ki? Nem talált rá választ. Szellemi egyensúlyát megzavarta az indulatok kavargása.

Ebben a pszichológiai pillanatban megszólította őt Isten: ?Miért gerjedtél haragra és miért csüggesztéd le fejedet (Luther szerint: miért változott el az ábrázatod)?

Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.?

Látják, ennek a tűz-embernek, ennek a hatalmasnak meg kell értenie, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a lelket, bár szelleme szerint ő a nagyobb, a mindent átfogó, a tudatos. De neki is, mint Ábelnek, a lélek szerint csendessé kell válnia, odaadóvá, igazán jámborrá, aki meghajol, és aki a kezeit vágyakozó imában kulcsolja össze. Most felmerül a kérdés, hogy miért kell ennek így lennie. Hát nincs Káinnak szíve, nincs Káinnak lelki élete? Hát nem pontosan ennek ellenkezőjét igazolja a tény, hogy áldozatot akar bemutatni Istennek, hogy saját bensőjéből akar áldozni?

Igen, ez teljesen igaz. Káinnak van lelki élete, ez a lélek-élet azonban nem a szelídségről tanúskodik. Káin vérében hajszoló erők működnek, amelyek egy bizonyos szellemi állapotot fejeznek ki. A szívén a feje uralkodik.

A szellemet a lelken keresztül kell kibontakoztatni

A bemutatott nehézséget ezoterikus megközelítésben kell megértenünk. A Káin- és Ábel-típusok lényegi élettudata a testalakban található. Tudati alapját minden ember a földön és a földi dolgokban találja meg. Ezért Istent ebből a földi életvalóságból kiindulva kell keresnie és megtalálnia, miközben a háromszoros emberi megnyilvánulás egymással együttműködő részeit is teljesen érvényesülni hagyja. Ez azt jelenti, hogy Isten útjait csak a szellem, lélek és test tökéletes belső egysége által lehet megtalálni. Tehát egyik nézetet sem szabad előnyben részesíteni a másikkal szemben.

A rejtett kapcsolatot Istennel meg lehet találni – erre a szellem, a lélek és a test összes törvényének alkalmazása teremt lehetőséget. Ezért Káinnak nem a szellemből kell kiindulnia, hanem a lélekből. Szellemét a lelken keresztül kell kibontakoztatnia. A lelkében sugárzik az a fény, amely az Atyából indul ki. A világosság, a Krisztus az, aki az Atyát megmagyarázza nekünk. Káin, a tűzszellem, a lélek fényének vezetése nélkül csupán zabolátlan, féktelen, kutató és kísérletező, a vakmerő és ezért bukásra ítélt. Ő az, aki megperzselt szárnyakkal zuhan a mélybe.

Szellemi iskolánkban ezért megtanuljuk és tudjuk, hogy minden igaz életet kereső ember útja a szívben, a fényszentélyben kezdődik. Valódi alázatban, minden önhittségtől mentesen kell áldozatunkat bemutatni a szívszentély oltárán, és Őt, a mindörökkön örökké létezőt arra kérnünk, hogy legyen világító mécses a lábunk előtt. Krisztus világosságát tehát valódi jámborsággal kell befogadnunk. És a Káin-ember így lesz valódi Káin, a birtokos. Mert a világosság nyilvánítja meg benne a tüzet. Maga Isten gyújtja meg a főszentélyben a tüzet a Krisztusvilágosság által, és amikor Káin belekezd nagy feladata teljesítésébe, maga Isten vezeti őt. A főszentélyben csak a lélek fényén keresztül jöhet létre valódi, isteni megnyilvánulás.

Az isteni megnyilvánulás nélkül Káin minden szellemi tulajdonságával együtt is csak tévelygő, kaotikus ember, aki az egyik oldalon lerombolja, amit a másikon felépített. ??ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.?

Ábel természetéből adódóan lélekember

Káinnak azonban nehezére esik, hogy ezt a leckét megtanulja. A jámborság nem kenyere. Az odaadás és az önfeledt vallásos alázatosság felingerli; ő az ilyesmit szégyenletesnek tartja. Bensőjében úgy érzi, ő már régen kinőtt ezekből a dolgokból – a felsorolt tulajdonságokat gyermetegnek tartja. Noha Káin áldozatot akar bemutatni, ezt magasra emelt fővel kívánja tenni, a hatalom birtokosaként. Káin még nem tanult meg kérni. Rögeszmében él, a nagyság rögeszméjében, az önállóság rögeszméjében.

És ez a rögeszme a primitívebb, mesterkéletlen Ábel ellen fordítja haragját, akinek semmilyen problémája sincsen. Ábel minden gond nélkül megtalálja a módját, hogyan fogjon hozzá, ő természetéből adódóan lélekember. Ábel a fényben és a fénytörvényből él. Az akadály itt azonban az, hogy a fénnyel meg is elégszik, és nem ismeri a tűz utáni vágyakozást. Ezért Ábel gyermeki szinten marad és további fejlődése rendkívül lassan halad; emiatt pedig a megkristályosodás veszélye fenyegeti.

Káin nagyon jól felismeri ezt a helyzetet és ezért hajlamos arra, hogy lebecsülje a léleklény értékét és semmibe vegye Ábel lélektudatát.

Ezért úgy határoz, hogy nem figyel lélektudatára, a lélek működését száműzi a lényéből, Krisztus világosságának ajtót mutat. Felindultságában így megöli a benne lévő Ábelt. És az isteni hívásra a következőképp válaszol: ?őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? A lelki törvény, a lélek működése nem érdekli. Ő nem gyerek, hanem felnőtt ember.

Ha viszont az ember kioltja a lélek fényét, akkor a sötétség fiává, szellemi sötétségben élő lénnyé válik, és elhomályosul a szeme. Ekkor pedig Káin, a mágikus földműves, a vállalkozó, a birtokában lévő összes magas színvonalú képességgel együtt, belevész a saját káoszába. A szántóföld, amit megművel, nem hoz gyümölcsöt. Dinamikus vérmérsékletének azonban szüksége van az eredményekre: így nyugtalanná válik, földönfutóvá lesz az egész világon. A földi keletkezés, virágzás és elmúlás folyamata ugyan felébreszti benne a reményt, megmozgatja energiáit, de kisvártatva újra odacsapja őt a földhöz, az összeomlott kártyavárak romjai közé.

Ebben a szükséghelyzetben Isten kezét nyújtja neki. Gyászos helyzetében Káin magába száll. ?Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.?(Luthernél: nagyobb az én vétkem annál, hogy meg lehetne bocsátani).

Úgy érzi, számára nincs menekvés, ő csak egy űzött vad, a gyilkosság bűnével terhelve. Szellemi szemével már előre látja az Ábel-típus feléje áradó gyűlöletét, látja az üldöztetéseket, melyek az ilyen emberek részéről érik majd, bármelyik évszázadban éljen is. Hogyan is tudna helytállni, a maga óriási bűnével terhelten? Felismeri azt is, hogy nem képes hasonlóvá válni Ábelhez, és ez még tetézi vesztes volta miatti elkeseredését. És noha most már tudja, hogy bukását a lélek megtagadása és a valódi alázat hiánya okozta, ugyanakkor azt is nagyon határozottan látja, hogy szellemi tudatát sem hagyhatja figyelmen kívül. A tűz működését Káin nem tudja láncra verni.

És ebben a szükséghelyzetben Isten kezét nyújtja Káinnak. Saját, külön fejlődési utat határoz meg és minden időkre szabad utat biztosít a Káin-típus számára. A sérthetetlenség jelét adományozza neki ?? aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál.

És elméne Kain az Úr színe elől és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.?

A Édentől keletre lévő ország említése már közvetlenül egy új feltámadásra hívja fel a figyelmünket. Nod földjét a lélek feltámadásának kell látnunk, amely tökéletesen összhangban áll Káin belső szellemi jellegével. A tüzet és a fényt most saját törvényeiknek és erőiknek megfelelően hozzák egyensúlyba egymással. Isten kegyelméből új lélekállapotot keltenek életre, amely a szellemnek lehetőséget biztosít képességei kibontakoztatására. Ezért olvassuk, hogy ?És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szülé Hánókhot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak.?

?Hánókh? (Henoch) szó szerint ?beavatást? jelent. Káin megéli beavatását. Amit ezerszeres, nyughatatlan tevékenysége során mindig is keresett, de sohasem lelt meg, azt most ajándékba kapja. Felfedezi a felfelé vezető utat. Amíg Ábel lélekállapotában nyugodtan meditálva elüldögél és Isten szeretetében napozik, Káin továbbmegy erőről erőre, lelkében a sérthetetlenség jelét hordozva.

Miért vagyok rózsakeresztes?

A sérthetetlenség jelének nincs külső nyoma. Ez a jel egy vérben rejlő birtokot jelent, a vérnek egy bizonyos állapotát, amely képessé teszi Káin szellemét célja elérésére. Káin meg akarja ostromolni az egeket. És Isten most képessé teszi őt erre. Így Káin, dicsőséges állapotában egy várost épít, Henoch városát, a beavatás városát, egy elő-Krisztianopoliszt, az alsó egyházat, amely pontosan szemközt áll az égi egyházzal, Melchisédek rendjével, és a következő dinamikus hívást intézi ehhez a Rendhez: ?Gyertek át, és segítsetek nekünk!?

Nos, Barátaim, ezekben a jellemzőkben látom felragyogni a választ az általam feltett kérdésre: ?Miért vagyok rózsakeresztes??

Aki bensőjéből kiindulva rózsakeresztes, az testére, lelkére és szellemére nézve is, a következő tulajdonságokat birtokolja:

- A Káin-típushoz tartozik.

- Szellemalakjában erőteljes tudati hangsúlyokat hordoz.

- Hajlamos arra, hogy a lélek fontosságát és a lélekre vonatkozó törvényeket figyelmen kívül hagyja, ezeket a törvényeket saját felfogása szerint elhajlítsa, valamint ezeket – fajtájuk és állapotuk miatt – lenézze. A vérében működő hajszoló erők hatására nagy érdeklődést mutat a szellemtudományok iránt és e tudományok szellemi javait számára nélkülözhetetlen eledelként asszimilálja.

- Ebben a szükséghelyzetben felfedezi, hogy lélekgyilkosságban vétkes. Így a szellemi tudományok mellé odaállítja Krisztus tűzegyházát, hogy a lélek ellenőrzése és hatása alatt szellemi fejlődése a helyes irányba haladjon.

- És így fog majd, Isten szelleme által fellobbantva, szabad önátadásban alámerülni Jézusban, az Úrban, hogy a Szent Szellem által újjászületve, tovább mehessen az Úr színe elől Nod földjére, az Édentől keletre. Ez azt jelenti, hogy mivel a szellem új lélekállapotra ébreszti, saját fajtájának megfelelően Hánókh (Henoch), a beavatás születik meg belőle. És ezt a beavatást nem felülről ajándékozzák oda neki! Ez a beavatás őbelőle születik meg!

- És testvéreivel így épít egy várost a szellem, lélek és test szerint, Henoch városát, a földön küzdő egyházat, mely a föld sötét szülőméhéből az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében odakiáltja a Fény Hierofánsainak:

Gyertek át ide és segítsetek nekünk!

A tulajdonságoknak ezzel a hétszeres birtokával – a hetedik tulajdonság az előző hat összefoglalása – jellemezhető a rózsakeresztes testvér. Az évszázadok során mindig is üldözték és mindig az életére törtek. Minden időkben üldözik és meg akarják semmisíteni művét. Vadásznak rá, és mégis vigaszban részesül. Keresztre feszítik, és mégis él.

Isten adott neki egy jelet, hogy senki se ölhesse meg őt. Ha valaki mégis megtámadná, az hétszeresen kárt vall, mert a rózsakeresztes az emberiség nagy Testvériségéért dolgozik. Rátalált a kereszten kinyílott rózsára és el is nyerte azt.

J. van Rijckenborg