„Életem története a szorongásom története.” Egy jeles kortársunk eme kijelentése nagyon személyes vallomás. Felmerül a kérdés, hogy aki oly sok sikert aratott és oly nagy tekintélynek örvend, az hogyan vonhat ilyen lesújtó mérleget az életéről.
Tulajdonképpen mi a szorongás, a félelem? Honnan jön?
Ezek a kérdések - többé vagy kevésbé tudatosan - mindenkiben felmerülnek. A szorongás szó a latin angustus-ból vezethető le, ami szűket, szorosat jelent, és a „keskeny, szorongattatott, szűk” fogalmával kapcsolatos. Egy ilyen szorongás vagy nyomasztó érzés a szívből emelkedik fel, majd áttevődik a tudatra, és másodpercek alatt minden sejtben megjelenik.
Elvben két fajta szorongás létezik: az akut, heveny szorongás, mely fenyegető körülmények között lép fel, és a lappangó vagy alvó szorongás, mely a tudatalattiban vájkál, és az embert arra ösztönzi, hogy kitérjen vagy védekezzen. A heveny szorongást mindig külső inger vagy alkalom váltja ki. A lappangó szorongást nehezebb megragadni. Olyan mélyen rögzült, hogy már észre sem vesszük. Sokszor nem is tudjuk, hogy gondolataink, érzéseink és cselekedeteink mozgatórugója a félelem. A szorongás, a félelem állandó kísérőnk, emberi természetünkkel egylényegű.
Szorongás és szorultság
Ha a szorongás fogalma összefügg a szoros és a szorultság fogalmával, akkor kézenfekvő a kérdés: mi hát olyan keskeny, szűk és szorongattatott az ember bensőjében. A szorongattatás a térrel és az idővel kapcsolatos, azokkal a dimenziókkal, amelyekhez kötve vagyunk.
Ezért egy alapvető tudati beszűkülésről beszélhetünk. És a tudat így önmaga is egy behatárolt gondolati, érzelmi és cselekedeti világot hoz létre. Ezáltal újabb határokat szab önmagának, és táplálja a lappangó szorongást, mely beszűkíti tevékenységének hatósugarát.
Abban a pillanatban, amikor a tudat felismeri a nyomasztó érzést, saját valóságának eme szűkösségét, a lappangó szorongás felfelé száll. Akuttá válik, és uralni kezdi a magatartást. A félelem akkor olyan alapvető és annyira ellenállhatatlan, hogy jogossá válik a megállapítás:
„Életem története a szorongásom története.”
Felébredés
Ez lenne azonban minden? Ez a megoldás? Ez volna a legnagyobb bölcsesség, a kiút?Még nem, de a kiút ekkor már nagyon közel van. Annak belátása ugyanis, hogy a mindennapi életet a szorongás azért uralja, mert az élet véget ér, egy elgyötört lelket arra ösztönözhet, hogy a megoldást ne kívül keresse, hanem saját magában. Ekkor évszázados álmából feltámadhat és új lehetőségeket nyújthat egy másik elv, mely mentes minden szorongástól.
Ez az elv, ez a képesség abból a határtalan, nyílt és szabad életvalóságból származik, mely valaha az emberiség osztályrésze volt, de hosszú tévutakon veszendőbe ment. Mégis, még mindig bennünk rejlik, még ha ennek gyakran nem is vagyunk tudatában.
Jóllehet ez az elv mindig jelen volt, mindmáig nem tudott hatásossá válni, mert az ember biztonságban és otthonosan érezte magát saját korlátai között. Most azonban egy másik hont ajánlanak neki, és régi biztonságérzete megrendül, úgyhogy tudatosan megtapasztalja a régi biztonságérzet szorongatottságát. Ha felismeri a lappangó félelmet és annak okát, akkor egy új életlehetőségekkel teli, teljesen új életfelfogás kapujában áll. Már csak az ajtót kell kinyitnia, és be kell lépnie.
Az eredeti szellemi elvbe vetett hittel lehet győzelmet aratni a szorongás felett!
Eme ajtó mögött nincs már alapja a szorongásnak. Itt a lélekemberiség valóságának a megismerése és a belévetett határtalan bizalom a mérvadó. A szorongás felett, mely az embert állandóan visszatartotta a szellemi fejlődés ösvényén, csak az eredeti szellemi elvbe vetett teljes hit révén és azáltal lehet győzelmet aratni, hogy az ember ebből a bizalmi kapcsolatból cselekszik! Aki képes erre, az egyszer elmondhatja:
„Életem története a bizalmam története!”
Utolsó kommentek